„Az én naplóm”
A két fiú másnap kora hajnalban a bejárati ajtó csapódására ébredt. Először zavartan bámultak egymásra, majd ülő helyzetbe kászálódtak.
- Jó reggelt Malfoy… - ásított egyet Harry.
- Neked is. – motyogta összeszűkült szemekkel szőke hajú fiú. Így összeborzolt frizurával és álmos szemekkel, még jobban hasonlítottak egymásra.
- Szerintem nézzük meg, hogy mi van a professzorral. – tanácsolta Harry, majd felállt, s elindult lefelé a lépcsőn. Draco még ásított párat, s kisvártatva követte Harryt, ám nem figyelt eléggé, és beleütközött a lépcső alján ácsorgó fiúba.
- Aú… mi van? – nyögte ki a kérdést, de mikor arra nem jött válasz, egyszerűen kinézett Harry mögül. Egy nagyon dühös és zavarodott Pitonnal találta szembe magát. – Öhm… Perselus, hogy ment? – a férfi összeszűkült tekintettel nézte a kis párost.
- Egész jó, ahhoz képest, hogy arra készültem, többé nem látom a házamat. – jelentette ki, miközben le se vette szemét a két fiúról. – Ha szabadna tudnom, mit kerestél te Potternél?
- Én csak… én… - Draco úgy makogott, ami tőle teljesen szokatlan volt, bár igaz, az utóbbi időben képtelen volt öt percnél tovább higgadt maradni, de ez még tőle is túlzás volt.
- Nyugodjon meg professzor, nem bántottam és nem is állt szándékomban. Este futottunk össze a konyhában szó szerint, aztán ettünk és végül fölmentünk beszélgetni… végül elaludtunk. – hazudta, s csak remélni merte, hogy Piton nem kérdezősködik tovább.
Semmi kedve nem volt most a különféle teóriák kimagyarázására, amik két tini fiú együtt alvásáról szövődnek egy felnőtt férfi elméjében. Piton nem is kérdezett rá, csak elindult a szobája felé.
- Mi volt professzor? – tette fel az utolsó kérdést Harry mielőtt a férfi eltűnt volna a szobájában.
- Most csak bájitalokat kellett főznöm… - vágta rá tettetett nyugalommal, s bevonult saját lakrészébe. Draco bocsánatkérő vigyorral a képén utána szaladt, így Harry egyedül maradt.
- Höh… mardekárosok. – morogta, majd leszaladt a konyhába, összeütött valamit reggelire, s már ment is vissza a padlásra. Útközben ugyan megállt Draco szobája előtt, ám mikor onnan nem szűrődött ki semmi hang, tovább ment. Furcsállta a lelkesedést, amivel a szőke mardekáros loholt Piton után. Bár ezt betudta az átok hatásának, így nem is foglalkozott vele többet.
- Érdekel is engem?! – Vállat vonva ült vissza ágyára, s kényelmesen megreggelizett. Úgy vélte, a mai napra már nem kell készülnie, így visszafeküdt. Tálcáját lerakta az ágy mellé a földre, ám ekkor a cica ott termett.
- Szia, hát te merre jártál? – kérdezte a macskától, aki egy panaszos nyávogással válaszolt neki, majd odasétál az ágyához, s annak keretébe mélyesztette karmait.
- Hé! Ez az én ágyam! Nem mászó fa világos?! – szidta meg a kis jószágot, de mivel a macska nem tágított, odahajolt hozzá. Feje most egy vonalba került az ágy keretével, s ahogy felemelte volna a macskát, hirtelen megakadt valamin a szeme. Lemászott az ágyról és most már lehajolva kezdett el kotorászni az ágy alatt. Pár pillanat múlva egy bőrkötéses kis könyvet emelt ki onnan.
- Ez meg mi? – nézte eltűnődve, majd úgy döntött, fellapozza. Ám ekkor eszébe ötlik a professzor figyelmeztetése. – Nem nyúlok semmihez… - Az elhatározás nem tartott sokáig, körbenézett, hogy egyedül van-e s kinyittotta.
Az első oldalon csak annyit talált: „Az én naplóm”. Valamikor itt fordult meg másodszorra a fejében, hogy neki ehhez semmi köze, és vissza kéne tennie oda, ahova való. Ám a kíváncsiság nagyúr, s jelen helyzetben Harry hajlott a szabályszegésre. Visszakuporodott az ágyra s fellapozta a kis könyvecskét. Az első bejegyzés, amit talált 1975-ből való
1974.december.27.
Hol is kezdhetném… először is szerintem a naplóírás egy nagy hülyeség, de mivel szeretem Harold bácsit, muszáj megtennem „ezt”. Pers nem tud róla, még szerencse, különben álló nap ezzel piszkálna… Szóval a lényegre térve, Harold bácsi a fejébe vette, hogy én leszek a következő Prince ara… mármint Piton de ő úgy veszi, hogy Pers is Prince, ahogy ő… na mindegy.
Bonyolult, és fárasztó. Szóval ő mesélt nekem a régi hagyományról, miszerint a Prince nők attól kezdve, mikor megismerik az „igazit” elkezdenek írni egy naplót. Mivel nem akartam elrontani a kedvét, én s elkezdtem, bár komolyan nem értem minek kell ez… hiszen mi csak barátok vagyunk Perssel! Még ha… még ha igaz is lenne, hogy többet érzek iránta barátságnál, akkor sem lehetnénk együtt…
Itt vége szakadt a bejegyzésnek, s Harry hosszasan elgondolkodott, azon vajon ki is írhatta ezeket a sorokat. Végül a kíváncsiság tovább hajtotta, s lapozott egyet.
1974.december.28.
Tegnap gyorsan kellett eltűnnöm, Pers benézett, és tuti röhögésben tört volna, ki ha meglátja, mit írogatok. Hol is hagytam abba? JA… pontosabban jaa (ez egy kedvetlen jaa volt az olvasó kedvéért…) hogy Pers és én. Ez már magában vicces, tekintve, hogy barátok vagyunk. Igaz, hogy nekem már megfordult a fejemben, hogy… na jó én ezt nem csinálom!
Nem fogom kiadni a lelkem összes féltve őrzött titkát egy halom lapnak! (higgadj le kislány, még a végén felrobbansz…) Szép karácsonyi ajándék ez a napló, de igazából szerintem tök fölösleges… holnap hazautazom, de ezt a könyvet itt hagyom. Nem fogom magammal vinni, hiszen ami nincs, arról minek írjak?! Most megyek Eileen néni kiabált, hogy kész a vacsora. Mondtam már, hogy imádom ezt a boszorkányt?
Harry elmosolyodott a lány fogalmazási módján. – Hát az tuti, hogy élni azt tudott. – Motyogta Harry, és ekkor vette észre, hogy a macska ott ül mellette és a lapokat olvassa.
- Még, hogy olvassa! Kezdek meghülyülni… Harry James Potter, te nem vagy komplett, a macskák nem olvasnak, hacsak nem… - furcsán méregetni kezdte a cicát. – ugye nem animágus vagy? Ebben az esetben ciki, mivel előtted öltöztem át. Különben meg nem hiszem, hogy a macskakaja annyira jó lenne, szóval… - mivel Lily csak nyávogott egyet, úgy Harry visszafordult a könyvhöz.
1975.július.13.
Hát újra itt vagyok, pedig a tanév végén azt hittem, sohasem térhetek ide vissza. Csak azt sajnálom, hogy ilyen szörnyű dolognak kellett történnie ahhoz, hogy újra együtt legyünk Perselussal. Gyűlölöm Tobias Pitont! Legszívesebben addig átkoznám azt az embert ameddig van benne levegő! Egy szemét, lelketlen, utolsó mocsadék, aki nem érdemli meg az életet! GYILKOS!
A lapon kissé elmosódtak a betűk, s Harry ebből rájött, hogy a sorok írója sírt, miközben érzéseit vetette papírra.
Megölte a saját feleségét, nem elég, hogy éveken át megalázta és verte őt, most még meg is ölte… ez felfoghatatlan. Szegény Perselus, annyira elveszett… Eileen volt számára az egyetlen menedék, és talán én... bár ebben nem vagyok biztos. Most Harold bácsi vette magához, talán végre lesz egy kis nyugalma, de milyen áron?! Annyira sajnálom őt… a temetésen békültünk ki.
Olyan iszonyatos volt, még sohasem láttam őt ennyire… összetörtnek. Azok a szemét Potterék sem tudták őt ennyire kibuktatni, pedig az ő számlájukon már kilométernyi hülyeség van. Most megyek, kicsit Perselussal leszek a fa alatt, szerintem ma megcsinálom a festményt, legalább ez is leköti majd őt egy kicsit.
Harry kissé összehúzta szemöldökét, volt egy olyan sejtése, miszerint ismeri ezt a boszorkányt. Sőt, első gondolata az volt, hogy talán édesanyjáé a napló, de ezt elvetette, mikor a kibékülésről olvasott.
- Anya nem békült ki Pitonnal… viszont kiderült, hogy ezé a lányé volt a szoba, és ő festette a falon lévő képet… nagyon ügyes és kedves lehetett. - magyarázta a macskának, aki most is a lapokat nézte.
1975.július.31.
Ezt el sem hiszem! Én vagyok a világ legszerencsésebb boszorkánya! Egyszerűen imádom ezt a pasit. Még csak tegnap jöttünk össze Perselussal, de már most majd megőrülök, hogy vele lehessek. Olyan kedves, figyelmes, megértő és… na jó, azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel a naplónak és Harold bácsinak is.
Végül csak igaza lett, az öreg mindig meglátja a dolgok igazi oldalát, vajon ez a korral jár? Dumbledore is mindig ezt csinálja, az a pillantás az ember veséjéig hatol. Szerintem már ő is tudta a… temetésen, hogy mi lesz annak a vége, ha minket összezárnak. Furcsa, de nincs mit tenni, azt hiszem SZERELMES VAGYOK!!!
A fiú álla a padlót verdeste. – Ezek szerint van ember, aki szerette Pitont, mint férfit! – döbbent meg a srác, majd gyorsan lapozott egyet.
1975.augusztus.14.
Hát itt a szomorú vég, haza kel mennem. Anya nem engedett meg több itt töltött időt. Mondjuk ez is csoda, hogy idáig maradhattam. Persze az otthoniak még nem tudják, hogy én és Perselus együtt vagyunk, de lehet jobb is lesz nekem, ha nem árulom el. Kétlem, hogy apa örülne neki, ha megtudná, hogy a szerelmemmel egy ágyban töltöttem az éjszakát. (Nem csak egy volt…). Na jó, talán erről nem kéne írnom… viszlát naplócska, karácsonykor újra látlak!
Különös arckifejezés jelent meg Harry ábrázatán, ami leginkább a meglepettségnek és a hitetlenségnek felelt meg, de nehéz volt eldönteni melyik is áll hozzá közelebb.
1975.december.26.
Hihetetlen, egy éve még Eileen is együtt volt velünk… annyira hiányzik. Nem is tudnám, mit tennék, ha anyával történne valami. Ami sajnos bármikor előfordulhat, tekintve a származásomat… Származás, ez kész röhej, ez miatt kell titkolóznunk a suliban, és otthon is anyáék előtt. A múltkor is azt hittem menten meghalok. Perselussal csókolózunk a kihalt folyosón, mikor megjelenik Remus.
Soha nem felejtem el azt a döbbent és csalódott képet. Sikerült vele megígértetni, hogy nem mondja el senkinek, amit látott, de ki tudja… hiszen lökött Potter legjobb haverja. (meg persze a tiéd is te buta liba…) Valahogy baljós előérzetem van… nem akarok visszamenni az iskolába, még nem. Félek, hogy mi lesz Perselussal, nem tetszenek az állítólagos barátai… sajnos veszekszünk is ez miatt eleget. Most megyek, mielőtt Harold bácsi elégeti az összes süteményt…
- Ha sejtette volna mennyire igaza lesz. – motyogta Harry de nem tudta megállni, hogy abbahagyja. Ismét egy újabb bejegyzés következett, ám ez merőben meglepte a fiút. A dátum jóval későbbi bejegyzésre utalt.
1979.november.1.
De régen is volt, szentséges Merlinre, el sem hiszem, hogy itt vagyok. Kissé sok a kimaradás és most már úgy érzem, nincs jogom ehhez a naplóhoz. Tömören elmesélem, hogy mi is történt. Miután visszamentünk az iskolába Perselsura rászálltak az állítólagos haverjai. Addig folytatták a hülyeségüket, míg Perselus el nem csábult… Nem félreérteni, nem másik nő után nézett, inkább másik álláspont után.
Elkezdett szemezni Voldemort nézeteivel, és ez lett a mi vesztünk. Annyira összevesztünk, hogy egyikünk sem volt képes megbocsájtani a másiknak, így január végén szétmentünk. Szörnyű volt, életem legszörnyűbb évkezdése. Azután már nem is beszéltünk. Én elkezdtem jobban összebarátkozni a többiekkel, ő pedig belépett halálfalónak. Ebben csak még jobban megerősítette őt Harold bácsi halála… Én idő közben összeismerkedtem a férjemmel, igen férjemmel. Mert, hogy férjnél vagyok.
Szeretem őt, de az igazi mindig is Perselus marad. Furcsa ezt így leírni. A férjem elég makacs és büszke természet és még annyira sem képes engedni, mint Perselus. A különbség még annyi, hogy Perselus megértő, míg ő nem. Leegyszerűsítve: Halottak napján ki akartam menni a temetőbe, hogy virágot vigyek Eileen sírjára. Ezt mindig megteszem, de a drága férjem ezt nem nézte jó szemmel, mondván mi közöm van nekem egy halálfaló anyjához. Na, erre kaptam föl a vizet és elkezdtünk veszekedni.
A veszekedés, ordibálássá fajult, ő otthagyott, és összecsomagoltam és eljöttem. Magam sem tudom, hogy miért jöttem ide, hülyén hangzik, ha azt mondom a szívem követtem? Mikor bekopogtam az ajtón Perselus megdöbbent, de egy árva szó nélkül beengedett a házba. Nem kérdezte mi történt, nem kért számon, holott megtehette volna. Ő már halálfaló volt, én pedig a Főnix Rendjének tagja.
Tiszta Rómeó és Júlia, akárcsak régen. Elkezdtünk beszélgetni, a régi időkről… még az is eszünkbe jutott, hogy hogyan neveztük volna el a gyermekünket… A Harold mellett döntöttünk, de mivel az olyan öreges, így lett belőle simán Harry. Végül elmeséltem neki, hogy mi is történt, ám ő nem szidta a férjem, mint ahogy vártam, ellenkezőleg. Ha mondhatom így megvédte a legnagyobb ellenségét, Ja…
Hirtelen lábdobogást hallott, így gyorsan visszatette a könyvet a helyére. Pár pillanaton belül egy szőke üstök tűnt föl a lépcsőnél, és vigyorogva szólt oda Harrynek.
- Potter, kész az ebéd, gyere. – Harry döbbenten nézett rá, majd sietve elindult a fiú után. Odalent egy szépen megterített asztal várta, igaz, csak két teríték volt, de ezzel most nem törődött.
- Perselus még pihen, de gondoltam mi attól még ehetnénk… - úgy vigyorgott a szőke, mint aki kiválóra vizsgázott a RAVASZ-on.
- Ezt te csináltad? – csúszott ki Harry száján, amitől Draco kissé elkedvetlenedett. – Mármint jól néz ki, csak nem néztem volna ki belőled. – Ez valamennyire hatott, majd leültek az asztalhoz, hogy elfogyasszák, Draco élete első önállóan elkészített ebédjét.
- Te… ez nem is rossz. – Harry dicsérete többet ért Draco számára a világ összes pénzénél.
- Meg akartam köszönni, hogy tegnap nem szemétkedtél velem… tudom, azt én szoktam. Kösz. – suttogta a fiú, majd ő is hozzálátott. Harrynek be kellett látnia, hogy ez az új Draco ha nem is marad ilyen sokáig, egész elviselhető, sőt, talán még jó fejnek is mondható. A szőke mardekáros hasonlóan vélekedett, s valahol remélte, hogy mikor már újra egészséges lesz, Harry nem fordul el tőle, és talán életében először lehet egy igazi barátja.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége